§ XI. Rész

Sziasztok! Itt a következő rész, elnézést a késésért. Remélem tetszeni fog nektek, jó olvasást hozzá.

* Durva, obszcén szavak elvétve előfordulnak a részben. Saját felelősségre tessenek elolvasni.

XI. Rész

  

... Ti jártok? ...

Miután a félreértéseket lerendeztük Lysander betámogatott ismét a nappaliba, de most már a forró csokimat is a kezeim közt tudhattam. Magam alá húztam a lábaimat majd tekintetem a kandallón pihent.

-          Olyan meghitt így. – válaszoltam halkan egy kis idő múlva.

-          Kétségkívül. – forró csokiját letette az asztalra. – Örülök, hogy már jobban vagy. Az igaz, amit Rosának mondtál?  - kérdezte majd rám emelte kíváncsi szemeit. Belekortyoltam a forró csokimba így maradt egy kis időm elhárítani a kényes kérdést. Éreztem, hogy minden vér az arcomba szökik majd szólásra nyitottam volna a szám, de megelőzött.

-          Tényleg féltékeny voltál rá? – kérdezte kicsit mogorván.

-          És ha igen? Azt hiszem ez természetes. – válaszoltam nyeglén majd letettem én is a forró csokimat az övé mellé. – Azt hittem a barátnőd. – egy percig némán hallgatott majd elkezdett hangosan kacagni. – Köszönöm, hogy együtt érzel velem. – arrébb csusszantam tőle, ő pedig még mindig a nevetéstől rázkódott. Amikor kicsit abba maradt rám pillantott, szemei vidáman csillogtak.

-          De miért? – kérdezte szórakozott hangon.

-          Mert hasonló a stílusa, mint neked, Lys drágámnak hívott, puszit is adott és feszt a nyakadon lógott. – összekulcsoltam a kezem majd összeszűkült szemekkel figyeltem Lysanderre. – Amúgy is nem lényeges. – mormogtam az orrom alatt.

-          Most megsértődtél? – kérdezte komoly hangon. Egész közelről hallottam, majd rájöttem, hogy pár centire van csak az arca az enyémtől.

-          Nem szokásom. – hanyagul válaszoltam csak majd elfordítottam a fejem így a hajamba tudott csak csókolni. – Későre jár. Azt hiszem mennem, kellene, Hasumi már biztosan aggódik miattam. – felálltam, de vaskos markai csuklóm köré fonódtak.

-          Nem akartalak megbántani, csak először hoztak még össze Rosaliaval. És ez számomra egy kicsit mókás. Sajnálom, ha megbántottalak. – Idegességemet lágy szavai nem csillapították kitéptem a csuklómat a markából.

-          Azt hiszed, ha bocsánatot kérsz mindig, amikor megbántasz a bocsánatkéréseddel minden rendben lesz? – kérdeztem majd követelőzően rá néztem. Arca eltorzult.

-          Nem hiszem, de remélem. – Összefonta maga előtt a kezét majd rátámasztotta az állát a kézfejére. – Tudod, Yukiko nem igazán tudom helyesen kifejezni magam, elsőnek érzek még így egy lány iránt. Nem akartalak megbántani az előbb, de tényleg először hoznak még össze Rosaliaval. – nyelt egy nagyott majd a kandallóra nézett és a pattogó fa reccsenésein kívül mást nem lehetett hallani.

-          Lysander. – kezdtem bele a mondatomba majd leültem mellé. – Lehet, hogy nem is vagyunk lelki társak. Mi van, ha ez is csak egy puszta kaland, fellángolás, ami kettőnk között most történik? – kérdeztem. Felém kapta a fejét. Szemei egész vékonyra szűkültek össze. Végül lehajtotta majd megrázta a fejét.

-          Nem tudom őszintén. Még csak most vallottunk egymásnak szerelmet, most hoztalak haza, most mutattalak be a bátyámnak. Yukiko, még több évtized előttünk áll, hogy megbizonyosodjunk ennek az ellenkezőjéről – tette hozzá majd megszorította a kezem és a tenyerembe csókolt. Szemei csillogtak. – Nem kell most azonnal azt megállapítani, hogy nem illünk össze. A bányászott gyémánt sem illik bele rögtön az elkészült arany gyűrűbe. Először csiszolni kell, utána pedig meg kell munkálni. A mi kapcsolatunk is egy gyémánt. Csiszolni, finomítani kell, hogy bele tudjuk illeszteni az arany gyűrűbe, az életbe. Érted? – kérdezte majd elkezdte simogatni az arcom.

-          Igen, igazad van. Még van időnk. – karjaimat vékony, csontos csuklójára szorítottam majd homlokomat hideg homlokának támasztottam. Az orrunk összeért. Következő pillanatban már az ajkamon éreztem puha ajkait. Lysander csókjaitól mindig borzongás futott végig a gerincemen, a gyomrom összeszűkült a kezeim önálló életre keltek, remegni kezdtek. Bódító illatától pedig mindig megszédültem.  Amikor szétváltak az ajkaink mind a ketten ziláltan kapkodtuk a levegőt oxigén hiányos tüdőnkbe.

-          Ma mondta Alexy, hogy az igazgatónő tervez egy párizsi kirándulást az osztályunkkal ő is Peggytől tudta meg. Tanulmányi kirándulás lesz, ahol azt hiszem a párizsi tanítási módszert fogjuk tanulmányozni. 1 hónapig leszünk oda elvileg. – mondta Lysander közömbösen.

-          Tehát? – kérdeztem, mert nem tudtam hova akar ezzel kilyukadni.

-          Elmegyünk Párizsba, Franciaországba, a romantika országába. – mondta mosolyogva.

-          Szerintem a romantika országa Olaszország, azon belül is Firenze, vagy Velence. A gondolázás, na, az a romantikus. – mondtam ábrándozva. Erre csak felszisszent.

-          Szabadok leszünk Yukiko. – tette hozzá izgatottan.

-          De hát most sem élsz a szüleiddel együtt Lysander, most is szabad vagy. – vágtam rá. Egyből sikerült elrontanom a jókedvét.

-          Miért kell neked mindenben a negatívumot látnod? Legalább eljutnál Párizsba. – zárta le majd hátra döntötte fejét a kanapén.

-          És akkor mi a helyzet, ha nem akarok eljutni Párizsba? – kérdeztem majd én is hátra dőltem és a csillárt néztem.

-          Miért, talán nem szereted Párizst? – kérdezte, de most már kíváncsian.

-          Nem arról van szó, hogy nem szeretem. Csak köt oda valami, ami miatt egy életre megutáltam Franciaországot. – jeges válaszomon én is meglepődtem.

-          És elmondod, hogy micsoda? – kérdezte, nem törődve az ellenszenves hangsúlyommal.

-          Nem. Nem hiszem. – válaszoltam egyszerűen majd felé pislantottam.

-          Nem? – kérdezte döbbenten, amin elnevettem magam.

-          Ez olyan emlék Lysander, amire nem szívesen emlékszem vissza. – zártam le majd a kialvó gyertya utolsó lángjait figyeltem.

Nem szólt semmit csak csendesen figyelte az arcom. Átható pillantásai égették a bőrömet és féltem attól, hogy valami titkosat ki fog olvasni belőlem. Nem akartam, hogy megtudja, miért nem kívánkozom Párizsba menni.

-          Talán valami szerelmi ügyed köthető Párizshoz? – kérdezte komoly hangon. Verejtékcseppek gördültek le a gerincemen, majd éreztem, hogy a tenyerem is elkezdett izzadni. Kiszáradt a torkom, megrohantak az emlékek. Pár perc után tudtam csak megszólalni.

-          Nem, egészen másról van szó Lysander. – fojtott hangom, igyekeztem elnyomni.

-          Akkor miről van szó Yukiko? – kérdezett vissza az ő rekedtes hangján. Örültem, hogy elhitte ezt a kegyes hazugságomat.

-          Nem szeretnék róla beszélni. Remélem, megértesz engem Lysander. – Rá néztem majd megadóan feltette karjait és halványan elmosolyodott.

-          Rendben. De bármi gond van, nekem nyugodtan elmondhatod. – válaszolta gyengéden majd átölelte a vállamat.

-          És ez fordított esetben is igaz. – jelentőségteljesen rápillantottam majd a vállára hajtottam a fejem. Egyenletes szuszogása kicsit nyugtatóan hatott rám.

-          Lassan mennünk kellene, mert már igazán aggódhat miattad Hasumi. – válaszolta egykedvűen.

-          Annyira tetszik ez a kandalló. Az én szobámban csak egy hősugárzó van, nem ennyire otthonos, mint ez. És nem is sugároz ilyen meleget, mint ez a kandalló – válaszoltam dünnyögve majd szorosan hozzá bújtam. Hosszú karjai most a derekamon pihentek.

-          Mi is pont így gondoljunk. Leigh és az én szobámban is van egy kandalló. – huncutul megvillantotta csábító mosolyát.

-          Be kellene mutatnom téged Hasuminak. – sóhajtottam egyet.

-          Egyébként miért jöttél Esgharad-ba? – kérdezte hirtelen. Az eltitkolt könnyek marták a szememet.

-          Nem tudom miért küldött ide Anyu. Valószínűleg már elege lett belőlem. – élettelenül formáltam a szavakat.

-          Elege? Ezt hogyan érted? – kérdezte majd elkezdte simogatni a vállamat.

-          Mindenért engem okolt, egy hárpia az én szememben. Miután apu autóbalesetben meghalt, és amióta amellett az átkozott alkoholista barom mellett van teljesen megváltozott. Azóta nem törődik velem. Próbál velem zsarnokoskodni, próbálna uralkodni felettem, de eltaszított magától. Már csak Marcelló lányával foglalkozik, engem azóta amióta Apa meghalt nem tekint a lányának. – pár könnycsepp kicsordult majd erősen eldörzsöltem őket a szemem sarkában. Megpuszilta a homlokom. – Felvetettem neki az ötletet, hogy mi lenne, ha eljönnék Hasumihez és képzeld ő volt a legboldogabb. Végül beszélt Hasumivel és itt kötöttem ki. – majd az arcomat szorosan belefúrtam pamut, kötött pulcsijába.

-          Sajnálom. – válaszolta majd szorosan átölelt és fejét a fejemre hajtotta. – Ígérem én mindentől és mindenkitől meg foglak védeni Yukiko. – csendesen válaszolt én közben csak szipogtam és áztattam sós könnyeimmel a pulóverét. Pár perc után, amikor végre abba maradt a sírásom megszólalt Lysander telefonja. Hosszú percek után idegesen csapta le az asztalra fekete telefonját majd rémülten felém fordult.

-          Armin azt hiszi elraboltalak. – válaszolta majd idegesen túrt szürke kissé zilált hajába. Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés. Lysander is elmosolyodott.

-          Komolyan? – kérdeztem majd törölgettem az arcomat, le akartam törölni a könnyeimnek a nyomát. – Azt hiszem, tényleg mennünk kellene. – válaszoltam még mindig mosolyogva.

-          Jól vagy? – kérdezte majd átölelt és mélyen a szemeimbe nézett. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy a lelkemig lát különböző színű szemeivel.

-          Persze, teljesen. – válaszoltam határozottan. Túl, határozottan. Szorosan magához ölelt majd egy mély sóhaj hagyta el a száját.

-          Mi a baj? – kérdeztem kicsit rémülten.

-          Miután elmész ez a ház még üresebb lesz, mint volt. Veled olyan otthonosnak tűnik. – Arcát a vállamba fúrta én pedig simogattam izmos hátát.

-          Csak képzelj ide. – válaszoltam egyszerűen.

-          Túl sokat képzeltelek már el, nem akarok örökre álomvilágban élni. Itt a jelenem, amiben te szerepelsz, nem kellenek a múltbéli ábrándjaim. Miért nem költözöl hozzám? – kérdezte hirtelen romantikusan majd ismét megszorította a derekam.

-          Mert Hasumi szívrohamot kapna, és mert még csak pár napja ismerlek. – válaszoltam diplomatikusan.

-          Akkor fogalmazzunk úgy, hogy csak a lakótársam lennél. – elnevettem magam.

-          Nem, Lysander. – elhúzódtam tőle majd a szemeibe néztem. – Jó lesz így mind a kettőnknek, ne aggódj. Hasuminak szüksége van, rám nem hagyhatom cserben. Befogadott, és ezért örökké hálás leszek neki. – egy futó csókot leheltem idegektől duzzadt ajkaira.

-          Megértettem. – válaszolta szomorodottan. Pár pillanat múlva hangos dörömbölést, illetve hangos szitkozódást hallottam az ajtó mögül. Lysander ruganyos léptekkel kinyitotta az ajtót. Kiléptem a háta mögül majd megpillantottam Armint.

-          Te mit keresel itt? – kérdeztem döbbenten majd arrébb tuszkoltam Lysandert az útból, és követelőzve Arminra pillantottam.

-          Jöttem érted, mert ez a barom elrabolt téged!. 5 percet kapsz öcsém! Ha nem fog 5, nyomatékosítom 5 percen belül az ajtón kívül lenni Yukiko akkor máris hívom a zsarukat, te meg majd a hűvösön fogsz csücsülni. Te meg nem gondolsz Hasumira? – kérdezte majd rám nézett jeges kék szemeivel.

-          Álljál már le!. – kiáltottam rá. – Semmi jogod sincs kérdőre vonni engem Armin. És ne fenyegesd Lysandert mert nem rabolt el, túl sok akció filmet nézel te barom!. – felvettem a csizmám és a kabátomat majd Lysander felé fordultam. – Ne haragudj Armin miatt. Később találkozunk, rendben? – futó csókot leheltem az ajkára, de hirtelen Armin vaskos markait éreztem meg a vállamon. Éreztem, hogy elhúzott Lysandertől.

-          Azonnal engedd el! – kiáltotta Lysander dübörgő hangjával.

-          Te csak ne parancsolgass nekem! Teljesen elcsábítod Yukiko agyát. Jobban teszed, ha leszállsz róla! – kitéptem magam a karjából majd Armin felé fordultam.

-          Neked elmentek otthonról? – kérdeztem majd összeszűkült szemekkel figyeltem rá. – Nem bódította el az agyam jobb lenne, ha a saját ügyeiddel törődnél inkább.

-          Armin te félreértelmezed a helyzetet. – Kezdte volna Lysander majd karjait a vállam köré fonta. Armin arca pipacs vörös lett.

-          Hát nem veszed észre Yukiko, hogy ez a béka képű pszichopata csak ágyba akar vinni? Istenem, mi a fenének nem hiszel nekem? – kérdezte tőlem majd sziszegve szűrte ezeket a szavakat a fogain keresztül.

-          Te őrült vagy! – válaszoltam elhűlve.

-          Pont beszélni is akartam veled erről az egész históriáról. – kezdte Lysander majd mellém lépett. Szemei villámokat szórtak majd teste fenyegetőzve Armin fölé tornyosult. – Miket hordasz is össze rólam Armin? – kérdezte majd kíváncsian rá pillantott.

-          Nem tudom milyen iskolát végeztél te köcsög, de kurva jól hazudsz! Pontosan tudod, miről beszélek. Nem kellene pont Yukikot hülyítened, hülyítsd azokat, akik eddig hittek neked. Yukiko nekem sokat jelent, nem fogom hagyni, hogy egy ilyen puhapöcs, mint te valahogyan is megbántsa! – ökölbe szorította kezeit majd a nyakára szegeztem a tekintetem, ott is a hevesen verő ütőerére fókuszáltam attól féltem, hogy bármelyik pillanatban kilyukaszthassa vékony bőrét.

-          Befejezhetnéd a sértegetéseidet!. – vágta rá sziszegve Lysander.

-          Mert, ha nem mi lesz? Írsz rólam egy ki fikázó verset, vagy woodoo babával megátkozol? – kérdezte gúnyosan, majd felkacagott.

-          Kérlek, távozz a házamból. – Lysander teljesen nyugodtan viselkedett. Aggasztva néztem Armin heves reakcióit. A következő pillanatban hirtelen meglendült a jobb ökle, majd Lysander arcán landolt hangosan.

-          Armin! – kiáltottam rá majd hátrébb löktem. – Mi a fenét művelsz? – kérdeztem majd Lysander elé álltam.

-          Nyugodj meg Yukiko, csak súrolt. – nyugtatott Lysander de felszakadt ajkai rettentően megrémítettek.

-          Nézd meg mit csináltál te barom! – kiáltottam rá. – Biztosan jól vagy? – kérdeztem aggódva Lysander felé fordulva.

-          Ne, hogy higgy már ennek a majomnak Yukiko. Gyere, hazakísérlek! – Armin elkapta a csuklómat majd elkezdett erőszakosan kifelé tuszkolni a házból.

-          Szeretem Lysandert! – kiáltottam hangosan. Arca fájdalmasan eltorzult.

-          Mi van? – kérdezte egy idegen hang majd megpillantottam a vörös hajú srácot Armin mögött. – Ti jártok? – döbbent szemei én és Lysander közt váltakoztak. Lysander nem szólt semmit, ahogy megfordultam feje lefelé csüngött kezét ajkán pihentette. Elfehéredve fordultam vissza a furcsa stílusú fiú felé.

-          Igen. – a következő pillanatban Lysander karjait éreztem a derekamon.

-          Hát, ez kurva jó! – szemei villámokat szórtak. – Mekkora sláger lesz ez a suliban. – gúnyosan felkacagott. – Amúgy csak azért jöttem, hogy szóljak, Romeo holnap összeáll a banda. Hívlak a részletek miatt! Azt hiszem most elhúztam. Reggel majd találkozunk Lys! – kifordult az ajtón majd eltűnt.

-          Ugye, csak viccnek szánta azt a slágeres dolgot? – kérdeztem ijedten Lysander felé fordulva. Nem válaszolt csak magához húzott.

-          Igyekszem, hogy ne terjedjen el ez a hír. – gyengéden eltolt magától majd megcsókolt. – Viszont most menj haza, nem akarom, hogy Hasuminak valami baja legyen. Vigyázz magadra Yukiko, majd hívlak. – csillogó szemeibe néztem. Ismételten forrón megcsókoltam majd utoljára szorosan magamhoz öleltem.

-          Szia Lysander. – integettem neki majd lesétáltam a lépcsőn ki a felbőszült Armin után. Nem tudom, mit csinál ez az őrült, de ideje lenne Arminnal beszélnem négyszemközt erről a dologról...

§ X. Rész

Sziasztok! Itt a következő rész, olvassátok szeretettel. Kicsit hosszú rész lett, de azért remélem, el fogja nyerni a tetszéseteket. Köszönöm a véleményeket, és külön köszönet az oldalmegjelenítésekért.

X. Rész

... Megcsókolhatom? ...

Lesétáltunk a lépcsőn majd belekóstoltam a zamatosnak tűnő alma nektáromba és egy elégedett sóhaj hagyta el a számat. Lysander erre felfigyelt majd kérdőn rám pillantott.

-          Nagyon ízletes. – bólintottam, amire elnevette magát. Őszinte volt a nevetése kelletlenül is felgyorsult a szívverésem. Néha tényleg úgy érzem, mintha álmodnám ezt az egészet, nem lehet valós, túlságosan szép, hogy boldogok vagyunk egymással. Kezdek félni, hogy később valami rossz dolog volt történni, hisz általában a felhőtlen boldogságot mindig valami tragédia vagy ármány váltja fel.  Az elmélkedésemből Lysander hangja rángatott ki.

-          Örülök neki. Ne vigyem a táskád? – kérdezte aggódó hangon majd a homlokán ráncok jelentek meg.

-          Nem dehogy. Nincs benne sok cucc, és nem...- de nem tudtam befejezni, mert hirtelen kikapta a kezemből a táskám és vaskos markaiba zárta. Őszintén nem nagyon akartam ellenkezni, jólesett, hogy törődtek velem, és végképp az esett jól, hogy ezt Lysander tette. – Köszönöm. – mormogtam majd rámosolyogtam.

Csendben sétáltam mellette, egyikünket sem a bőbeszédűség jellemezte. Mind a ketten inkább néztük a járkáló embereket kerülve egymás tekintetét kerülve a felesleges szavakat. Mind a kettőnk pontosan jól tudta - vagy legalábbis remélem, hogy Lysander tudja, hogy mit érzek iránta, ha bár még magamban sem nagyon merem kimondani-, hogy mit érzünk egymás iránt.

-          Tetszik, hogy önmagadat adod, az igazi Yukikot, és nem vagy olyan felszínes, mint az átlag nők. Az is rettentően tetszik, hogy mennyire érdekel a természet, mondjuk, azt betegesnek találom, hogy minden csigát arrébb teszel a járda szélére- őszinte, mély nevetésére akaratlanul is lúdbőrös lettem - de ez is azt igazolja, hogy mennyire odafigyelsz másokra. Még sosem találkoztam ilyen lánnyal, mint te. – zárta le a mondatot majd szorosan magához ölelt. Nem volt nagyon praktikus így sétálni, de nem is számított csak az, hogy ölelhetem, és rettentően őrjöngtem belül boldogságomban, hogy most már megbizonyosodhattam az egyik nagy félelmemről-, ami megint alaptalanul élődött bennem-, hogy nyilvánosan is felmer vállalni. Úgy mosolyogtam magamban, mint egy 10 éves bakfis, mondjuk valójában legbelül ennyinek is éreztem magam. A hideg szél csípősen az arcomba fújt, és akaratlanul is jobban odabújtam Lysander oldalához. 

-          Fázol? – kérdezte egy kis idő múlva.

-          Nem. – válaszoltam gyorsan, de a fogaimnak nem tudtam parancsolni szüntelenül                                   

csapódtak egymáshoz, olyan mértékben, hogy az már kezdett fájni. Pár néma perc után Lysander szorosabban ölelt magához és belecsókolt a hajamba. Ez a gesztus olyan egyszerű és magától értetődőnek tűnik, de mégis annyira romantikus.

-          Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha elmennénk hozzánk, meginnál egy forró csokit csak azért, hogy felmelegedj, utána pedig kocsival hazavinnélek? – kérdezte halkan Lysander majd elkezdte cirógatni az oldalamat. Az érintése még ebben a jeges időben is szinte perzselt a bőrömön.

-          Messze laksz? – kérdeztem én is olyan halkan, mint ahogyan ő az előbb.

-          Nem, ezért is ajánlottam fel. Csak pár sarok és odaérünk.

Alig 10 percen belül már Lysander kovácsoltvas kapuja előtt álltunk. A környék ahol lakott nagyon csendesnek és családiasnak tűnt. Az utca hemzsegett a gyerekektől a zaj már szinte elviselhetetlen volt az én fülemnek, nem szoktam hozzá az-e fajta zsibongáshoz. Az anyukák gondtalanul sétálgattak a babakocsikkal és beszélgettek, közben nem kellett figyelniük a gyerekeikre, mert, ahogy leolvastam egy sarki tábláról ebbe az utcába tilos volt behajtani autóval. Lysander háza kívülről kicsit kilógott az utca többi családi házai közül. Fekete kovácsolt vaskerítés vette körül a szépen lenyírt pázsitot, és a kerítés tövében vörös rózsabokrok nőtték túl a magasba ágaskodó jól megmunkált vasrengeteget. Egy hosszú járda vezetett a lépcsősorhoz, az pedig felvezetett a bejárathoz. A lépcső tetején egy hatalmas kupola fogadta a vendégeket. A ház tövében két bokor helyezkedett el és a korlátra felfutó virágok hangulatossá tették a kicsit mogorva hangulatú összképet. Az udvaron egy hatalmas diófa állt alatta két fapaddal. A kapu nyikorogva nyílt ki előttem és Lysander úri ember módjára előre engedett. Óvatosan lépdeltem a járdán, a roppanó levelek szerencsére elnyomták szaggatott lélegzetemet. A ház az én szemszögemből nem tűnt emeletesnek, de sötét, antik stílusa merően különbözött a 21. századi építészettől. A baloldalon, szélen Shakespeare, Romeo és Júlia drámájának egy drámai kelléke, az erkély türemkedett ki a mogorva házból, az erkély minden sarka szépen kifaragva ágaskodott az ég felé. Hatalmas ablakok verték vissza a szemközti fák árnyékát, a fekete cserepek nélkülözhetetlen díszletként illeszkedtek a ház tetejére. Az ajtó hirtelen kipattant és megpillantottam először egy hosszú lengő fehér hajzuhatagot, majd egy fiút, aki hasonlóképpen volt felöltözve, mint Lysander. Fekete szemében először megdöbbenést pillantottam meg, óvatosan kihúzta magát majd kérdőn Lysander felé pislantott.

-          Rosa veled lakik? – kérdeztem elhűlve majd Lysander felé pillantottam. Álla merev volt, és fagyos tekintettel méregette Rosaliat.

-          Nem. – válaszolta egyszerűen. Ebben a pillanatban éreztem, hogy keze lecsúszik a derekamról, már az illatát sem éreztem. – Yukiko, hadd mutassam be neked a bátyámat – majd a fekete hajú fiúra mutatott elém lépve. A fiú inogva, bátortalanul kinyújtotta felém a kezét, amikor is végre lebotorkáltak Rosaliaval a lépcsőről. – Leigh Ainsworth. Nagyon örvendek. – bár fojtott hangjáról megállapítva ezt a kijelentését meg mertem volna cáfolni.

-          Yukiko Aikatsu. Szintúgy. Még nem láttam Önt itt, ebben a városban. – összeszűkült szemekkel próbáltam kutatni az emlékeim között ez után az arc után, de nem jártam sikerrel. Pedig rengeteg boltban voltam már, és az öltözékéről megállapítva biztos valami butik üzletvezetője lehet, vagy divattervező esetleg stylist. Elnevette magát majd oldottan rám pillantott.

-          Kérlek, tegezz nyugodtan, hiszen majdnem egyidősök vagyunk. – másabb mosolya volt, mint Lysandernek, de meg tudtam érteni Rosat. Ezek az Ainsworth fivérek igazi szívrablók! – Illetve még én sem láttalak. Ha bár Lysander rengeteget mesélt rólad, de ahhoz elég részletesen, hogy el tudjalak képzelni a gondolataimban, valahogy nem ilyennek képzeltelek. – csalódott arcomat látva ismét elmosolyodott. – Félre ne érts, kellemesen csalódtam. Rosalia is mesélt rólad, illetve...- itt elhallgatott majd a szeme ismét elkomorodott.

-          Igazán sajnálom. – tudtam miért tartott hatásszünetet. – Nem akartam Lysandert megbántani csak egyszerűen hittem abban az emberben, akit már szinte a testvéremnek fogadtam. Én nem gondoltam komolyan azokat a szavakat aznap este. A fájdalom, a csalódás, a magam szerencsétlensége, a bánat és a harag kiáltott belőlem. Tudom, nem neked kell magyarázkodnom, de te a bátyja vagy, Rosa, te nem tudod kije, mije, vagy de őszintén sajnálom. Nem akartam senkinek sem fájdalmat okozni végképp meg Lysandernek nem. De nem bírtam hazugságban élni, és azt hittem, ha ellököm magamtól azt az embert, aki fontos nekem, akkor boldog leszek, és ezzel nem fogom bántani. Pedig nem. Nem így lett. Szenvedtem és bántottam. – könnyek gyűltek a szememben. Ahogy Rosaliara néztem, igaz homályosan, de láttam, hogy kezdi lassan felemészteni a hallottakat. Sosem akartam rosszban lenni vele, csak egyszerűen, amikor megpillantottam Lysander közelében féltékeny ördöggé váltam, pedig akkor még nem is voltam belé szerelmes. – Rosalia én sosem akartam veled rosszban lenni, végképp megbántani nem szerettelek volna sosem, már első nap szimpatikusnak tűntél, amikor is nem voltál Lysander közelében még. – válaszoltam, rám emelte arany barna szemeit és kíváncsian fürkészte az arcomat. De láttam, hogy ő is a könnyeivel küszködik.

-          Ezt hogy érted? – kérdezte remegő hangon. Elmosolyodtam.

-          Féltékeny voltam rád. – éreztem, hogy minden vér az arcomba szökik, utána láttam, hogy Rosalia arca először elszörnyed, elkomorodik, végül kitört belőle a nevetés. Elrejtett könnyei csak úgy patakzottak le az arcán. A következő pillanatban szorosan magához ölelt.

-          Rosalia. – kezdte fagyosan Lysander.

-          Te nem vagy komplett te idióta. Nekem is szimpatikus voltál. – nyöszörögte a fülembe Rosa nevetve.

-          Rosalia. – nyomatékosította megint Lysander, és kezei védelmezően fonódtak a vállam köré.

-          Oké, oké. – pár lépést hátrált majd elmosolyodott. – Sajnálom a múltkorit, nem volt emberhez méltó amilyen hisztit csaptam. Csak nagyon megijedtem, hogy ilyen érzelmeket váltottál ki Lysanderből. Sosem láttam még ennyire boldognak és ennyire keseredettnek is egyben. – mondta önvádló hangon és kerülte a tekintetem.

-          Nem a te hibád Rosalia. – zártam le majd mosolyogva felé pislantottam. Nem akartam erről többet beszélni senkivel semmilyen körülmények között. Megtörtént, túléltem, vigyázni fogok, és ennyi. Nincs min morfondírozni, nem kell rágódni és egymást okolni a hibákért. Mert egyedül én vagyok a hibás, illetve a múltam, amit sosem tudok majd elmondani egyetlen egy élő embernek sem. Pár szót még váltott Lysander és Rosa egymással majd a hideg levegőről végül betértünk a meleg otthonos házba. Nem volt hétköznapi, de rettentően egyedi és kissé kísérteties is volt egyben. Az ajtó tömör bükkből készülhetett és volt rajta egy hatalmas fekete vas kör alakú nem tudom mi, ami a kopogásra szolgált. Lysander előre felhívta a figyelmemet, hogy óvatosan kell bánni vele, mert ha nem figyelünk eléggé, úgy járunk, mint ahogyan én szerencsétlenségemben. Szerzünk egy hatalmas véraláfutást a tenyerünkre. Ahogy beléptünk egy hangulatos előszoba fogadott minket, ami feltárta, hogy mit is rejt legbelül ez a mogorva ház. Lysander úri ember módjára levette a kabátom, és figyelmeztetett, hogy a cipőt is le kell vennem, mert a nappaliban - ahova is nyílt a kis nyitott előszoba- egy ős régi tölgy padló van, amit viaszoznak minden héten, így csak óvatosan szabadott rajtuk lépkedni. A nappalitól szó szerint elállt a lélegzetem. Nem megszokott stílusú ház volt, mint például a miénk. Az egész szobán egy arany tapéta kúszott végig kifürkészhetetlen barnás mintázattal, szemben két ablak helyezkedett el aranyszínű függönyökkel. A szoba téglalap alakú volt középen egy ijesztően tökéletesen megfaragott barna asztal állt, minden lába gyönyörűen ívelt és jól munkált volt, sarkait gondosan megfaragott kanyarulatok ékesítették és az asztal alján egy halakból vagy nem is tudom miből álló élőlény csoport díszelgett. Az asztal tetején hatalmas virágcsokor állt sárga, fehér szín kavalkáddal, ami finom illattal lengte körbe a szobát. Az asztal két oldalán egy, egy karfa állt, szépen ívelt sarkakkal arany és barna színben pompázva. A két karfa között illetve az asztal mögött egy heverő pihent, barna és arany színekben, elefántcsont színű párnák voltak gondosan elhelyezve rajta. A heverő mögött lévő két ablak között egy hatalmas antik szekrény húzódott tele volt könyvekkel. Futólag megpillantottam Shakespeare, Boccaccio, Giovanni, Dante, Erasmus, Rotterdami nevét is. Arany minták ékesítették a szekrény barnára festett tetejét és alját is. Egy régi álló óra ketyegett az egyik sarokban szemben a szépen kialakított kandallóval. Rengeteg antik kép volt kifüggesztve a falra, családi, baráti, és régebbi képek is egyaránt. A szőnyeggel ugyan nem voltam kibékülve, nekem túl érdes volt a tapintása és a mintája, ami nem volt kivehető, nyugtalanná tett. Az egész környezet beleillett volna egy viktoriánus korban játszódó horrorfilmbe. Főleg az a részlet, ami a szekrény mellett ácsorgott önmagában. Egy gyönyörűen kifaragott kopott barna fésülködő szekrény volt beállítva az egyik ablak mellé, ovális tükörrel kopott, virágmintás székkel. A másik részen egy hatalmas zongora állt tökéletesen kifaragott kottatartója és kopott lábai arról tanúskodtak, hogy nem mai gyártmány lehet. Lysander rugalmasan sétálgatott a szobában és nyugodtan telepedett le a kandalló elé és könnyed mozdulattal begyújtotta a kandallót. A lángcsóvák játékosan verődtek vissza az arcán a szeme a tűztől furcsán csillogott. A szobát hamarosan melegség járta át. Az asztalon levő korhű gyertyatartóban pihenő díszes gyertyákat meggyújtotta és bekapcsolt egy régi lemezjátszót, ami az egyik szekrényen pihent, majd felcsendült egy ősrégi jazz zene. Valahogy életet lehelt hirtelen ebbe a szobába.

-          Na, hogy tetszik? – kérdezte csillogó szemekkel. – Először hozok ide lányt, a berendezésen lenne mit javítani..

-          Viktoriánus korba illő horrorfilmhez hasonlít ez a nappali, de így, hogy begyújtottad a kandallót, bekapcsoltad a régi jazz zenét illetve meggyújtottad azokat a régi díszes gyertyákat, hirtelen életre kelt minden. – majd ránéztem. Az arcán csak döbbenet tükröződött. Leült mellém majd a tűz felé fordította az arcát végül a képekre révedt a tekintete, amin a tűz nyalábjai játékosan verődtek vissza.

-          Néha a szomszédok azt hiszik, hogy megbolondultunk, hogy így öltözködünk és, hogy ilyen stílusú házban élünk. A postás is csak az előszobáig képes bejönni utána kimenekül, mert úgy érzi, megfojtják a falak. – mereven előre nézett csak keserű mosoly volt csupán az arcán.

-          Mondjuk az a fésülködő szekrény nálam is kiverte a biztosítékot. Nekem tényleg tetszik ennek a háznak a hangulata, de olyan érzésem van, mintha onnan figyelne minket valaki. – elnevette magát majd a kezemet a combjára tette és elkezdte cirógatni a kézfejemet.

-          Ilyen abszurd dolgot még nem igen mondtak nekem, de tőled ezt kétségkívül bóknak veszem. Akarod, hogy meséljek a bútorok történetéről? – kérdezte majd kíváncsian rám pillantott. Bólintottam. – Nos, az a fésülködő asztal, amiről azt állítod, hogy egy misztikus tárgy, még az üknagyanyámnak az anyukájáé volt. Igazából szeretném, majd ha az én lányom örökölné, de végső esetben Leighre száll. Végrendeletben nem volt megírva, hogy ki örökli, mi egymás között eldöntöttük, akinek hamarabb születik majd meg a kislánya annak a tulajdonába kerül majd. A fotók, amiket nem is olyan rég kiszúrtál engem és Leight ábrázolnak illetve a családomat. A zongora, hát, ennek az egynek nem vagyok képes megmondani a korát. Leigh hozta még akkor, amikor ide költözött, hogy honnan szerezte arról fogalmam sincs. A karfák és a heverő szintúgy örökség, illetve az asztal is családi portréka, de nem tudom melyik századból való. A szekrény, amiben vannak a kedvenc köteteim egy kereskedőtől vettem még gyerekkoromban. Vicces mi? – megdöbbent arcomat látva elnevette magát. – Szerettem régiségeket vásárolni már gyerekfejjel is, így pár yenért rengeteg,- az átlagemberek számára - ócska kacatot vásároltam. Néhányat ide ebbe a házba hozattam, de rengeteg maradt még a családi fészekben. Gondolom azóta a szüleim már megszabadultak tőlük. – befejezte a mondatot majd elidőzött tekintete a combján pihenő kezemen.

-          Nem tartod velük a kapcsolatot? – fagyosan rám nézett majd nyersen megszólalt.

-          Nincs kedvem erről beszélni. – elengedte a kezeim majd a semmibe révedt a tekintete. Vajon mi történhetett a múltjában, hogy nem beszél nekem róla? Nem akarom feszegetni a határokat, mert én sem szeretem, ha a múltamban vájkálnak.

-          Megértem. – válaszoltam halkan majd elhúzódtam tőle.

Szó nélkül felállt és kisétált a szobából. Kezdtem furcsán érezni magam, hogy ismét megbántottam. Óvatosan hátrahajtottam a fejem tekintetem elidőzött a régi csilláron, amin a tűz nyalábjai kecsesen táncoltak. Kezdtem azt hinni, hogy megbántottam Lysandert ő pedig fejvesztve rohant be a szobájába elkönyvelve engem egy idegesítő kis púpnak. Felálltam és elindultam kifelé. Egy nyomást kezdtem érezni a mellkasomban a szememet könnyek égették.

-          Hova mész Yukiko? – váratlan hangjától összerezzentem és pár másodpercig mereven álltam kezemet a mellkasomra szorítva. – Történt valami? – kérdezte aggódva és karjait a vállamon pihentette. – Jól vagy? – majd gyengéden megrázott.

-          Megijesztettél. – kezdtem sírós hangon és felé fordultam. – Azt hittem az előbb megbántottalak, hogy a családodról kérdeztem és elkönyveltél egy idegesítő kis púpnak gondolom azért siettél ki olyan hamar. – megtöröltem a szemem és nem mertem rá nézni. Szemem egyvonalban volt a szájával.

-          Dehogyis te butus. – mondta gyengéden majd a mellkasához vont és belecsókolt a hajamba. – Feltettem melegedni a tejet tudod a forró csokihoz. Ezt pedig soha többé ne gondold, hogy idegesítő kis púp vagy. Senki sem tökéletes, igen vannak olyan emberek, akiknek a természetük eltérnek az enyémtől és nem vagyunk egy hullámhosszon, de mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy, van. Ön pedig nem idegesítő Yukiko, csak még frissek a sebek. Idővel remélem, neked majd el tudok mondani mindent, csak neked lennék, képes erről beszélni így alázatos türelmét kérem Yukiko. Jelen pillanatban csak ezt a viktoriánus kísértet házat és a szívemet tudom felajánlani önnek. – mondta halvány mosollyal. Egyik kezével a derekamat tartotta másik kezét óvatosan az állam alá biggyesztette aztán megemelte. Bele néztem fátyolos szemeibe. Mélyen szaggatottan vette a levegőt.  – Nem tudom, be tudja e érni ennyivel. Biztosan többre, szebbre vágyik... – ujjamat óvatosan duzzadt ajkaira tettem és negédesen megszólaltam.

-          Higgye el semmi másra nem vágytam előző életemben sem, mint arra a pillanatra, amikor is Ön ezt bevallja nekem. Elhagyott szívem mindig magát kereste, és most, hogy megtaláltam Önt, nem vesz rá utam, hogy elváljak magától. E szemek, ezen ajkak, e hang lelkem várának építői, s ha eltévednének, vagy netalán eltűnnének lelkem is romokba omolna. – szemei meglepődést tükröztek végül lágy szemekkel figyelt engem.

-          Megcsókolhatom? – kérdezte. Hirtelen elpirultam majd alig láthatóan bólintottam. Nagyot nyeltem majd megéreztem enyhe kakaó illatát. Megnyaltam időközben kiszáradt ajkaimat pár óráknak tűnő perc után végül megéreztem Lysander telt, puha ajkait. Szorosan ölelt magához kezeimet kecses nyakán pihentettem.

-          Szeretlek Yukiko Aikatsu. – válaszolta rekedt hangon, amikor elváltunk pár lélegzetvételre egymástól.

-          Azt hiszem én is szeretem Önt, Lysander Ainsworth. – egy hatalmas mosoly terült szét az arcán majd ismét megcsókolt csak most kicsit hosszabban. Azt hiszem valóra vált az álmom. Mindig is Lysanderre vártam és most, hogy végre mellettem van, mindent megteszek annak érdekében, hogy ezután soha se kelljen elválnunk egymástól...

§ IX. Rész

Sziasztok! kicsit hamarabb feltéve, de itt a következő rész. Remélem tetszeni fog nektek, Jó olvasást hozzá.

*Elvétve előfordulnak durva, obszcén szavak a történetben.

IX. Rész

„...Titkon, örökön halálosan szerelmes vagyok...”

 

„2 napig voltam bezárva a klór illatú és kopott zöld színű kórteremben. Az ágyam hihetetlenül kemény volt, így alvásról az első éjszaka szó sem lehetett. Foszlányban annyira emlékszem, hogy kaptam infúzión valami gyógyszert, viszont már nem is emlékszem a nevére, furcsán hangzott. Az ápolónők persze a szokástól nem eltérve undokan bántak velem, és úgy tépték ki a branül-t a vénámból, mintha egy zsinórt szedtek volna ki egy konnektorból. A teámért is nekem kellett kimennem, mert a szőke hajú, szépen kifestett és kimanikűrözött ápolónőnek nem tellett az idejéből. Fontosabbnak látta el pletykálni az egyik barátnőjének telefonon, hogy hány embert ivott le az asztal alá előző este egy partin meg milyen faszinak ment fel a lakószobájába. Gúnyosan néztem csak rá majd a kancsómmal visszatérve leültem az ágyam szélére. Vajon itt van valahol a kórlapom? Őszintén érdekelt, hogy mi van a szívemmel, és, hogy kaphatok-e ezáltal felmentés testnevelés óra alól. Körbejártam a szobát, majd az ágyam végében végre rábukkantam a fontos iratra. Az ölembe tettem és elkezdtem olvasni a számomra értetlen és idegen szakkifejezésektől hemzsegő iratot, de amit kivettem és pont a lényege az annyi, hogy kisebb szívinfarktusom volt, amit 80%-ban a stressz váltott ki. Illetve súlyos kálium hiányom is van és a májam sem működik a legtökéletesebben. Az állapotom javult, igen itt javasolták a tornát, de a nagyon kemény fizikai munkát azt feltűntették, hogy nem ésszerű, tehát részt vehetek a tornaórán, de vannak kivételek. Mivel a többihez, mint egyszerű halandó ember nem értettem vissza csúsztattam az ágyam végén lévő kis rekeszbe a kórlapot majd megálltam a szobám közepén. Vajon itt volt Lysander? Vajon hányan tudnak, hogy kórházba kerültem? A sok kérdés csak úgy kavargott a fejemben és már szinte megfájdult tőlük a fejem. Hogyan gondolhatok arra, hogy Lysander valaha is szóba fog velem állni, amikor múltkor annyira letiportam?  Mi van, ha tényleg Armin hazudik, és csak távol akar tartani Lysandertől? De az is lehet, hogy itt mindenki benne van Lysander csúfos ügyébe és azt várják, hogy mikor szaladok a karjába. De vajon képes lenne mindenki ártani nekem? Violetta, vagy Melody? Nem hiszem, hogy ők ilyenre képesek lennének vállalkozni, bár ki tudja? Hiszen alig ismerek valakit, de mindenki más engem olyan jól ismer. Nem irónikus? Lassan leszegezett fejjel odasétáltam az ágyamhoz és lefeküdtem. A kórlapon azt írták, hogy még egy napig ellenőrizni fognak, pluszban a biztonság kedvéért még elvégeznek egy EKG vizsgálatot. Oldalra fordultam majd lehunytam a szemem.

- A beteg jobban van. Ma már ki is jött egy kancsó teáért, de úgy látom nem ivott. A folyadékpótlás az mi miatt aggódunk. Valami oknál fogva nem iszik kellő mennyiséget. – hallottam meg egy kényes hangot. Gondoltam, azaz ápolónő magyaráz valakinek, aki a teám helyett pletykálkodott.

- Értem. Köszönöm. Magamra hagyna vele? – kérdezte egy ismerős hang, amitől egy percre megállt a szívverésem. A kezem lúdbőrös lett és gombóc keletkezett a torkomban. Fájdalmas és gyötrelmes hangját bárhonnan felismerném. Lysander volt az.

- Persze, hogyne. Csak ne haladja meg a félórát. A betegnek teljes nyugalomra van szüksége, ugyanis az előbbi acut myocardialis infarctus-t 80%-ban a stressz váltotta ki. – Milyen tudományosan fejezi ki magát.

- Igen, sajnálattal tisztában vagyok vele, hogy mi okozta ezt a tragédiát. – válaszolta ismét Lysander de rekedtebb és fájdalmasabb hangon.

- Örülök, hogy megértettük egymást. Akkor, viszlát. – majd hallottam a kórterem ajtajának a csapódását. Halk léptei most valahogy úgy koppantak a betonhoz mintha ólomsúlyúak volnának. A szék fájdalmasan megnyikordult majd megéreztem Lysander kellemes illatát és akaratlanul is kiszáradt a torkom. Ő nem tudta, hogy ébren vagyok.

- Szia Yukiko. – válaszolta halkan és gyengéden. Lemertem volna fogadni, hogy közben egy mosolyt is villantott sápadt arcom felé. – Sajnálom, hogy így kell látnom téged. Én tudom, hogy az a veszekedés váltotta ki ezt a betegséget nálad és magamat okolom mindenért. Ha fékeztem volna magam, és nem hagyom eldurranni az agyam, akkor most minden egészen másképp történt volna. – hagyott egy kis szünetet majd éreztem, hogy a karját az ágyam szélére teszi. A következő pillanatban megfogta a kezem. – Felhívott Rosa. Először nem értettem jól, hogy mit beszél, mert zokogott a telefonban, utána Kentin vette át a kagylót és közölte, hogy amikor elindultál látta rajtad, hogy sápadt vagy és, hogy a kezedet gyakran támasztottad a szívedhez. Tudtam, hogy valószínűleg szívinfarktusod volt, vagy lesz ezért Kentinnek is megmondtam, hogy kövessen ne, hogy össze es az úton és aztán nehogy meg... – itt elcsuklott a hangja majd pár néma perc után folytatta. – De azt mondta Kentin, hogy nem tudja merre mentél. Teljesen lekötötte, hogy megnyugtassa Rosa-t, mert attól félt, hogy őt meg majd idegkimerülés miatt kell kórházba szállítani. – itt elnevette magát. Elkezdte cirógatni kezével a kézfejemet. Erősen magamba kellett fojtanom a kitörő nevetésem, a kézfejem hihetetlen érzékeny.  – Végül összeszedtem magam és elindultam hozzátok. Néhányszor jártam már azon a környéken így valamelyest rémlett merre kell, menjek. Amikor végül találkoztam Arminnal elmesélt mindent. Igazából ki akartam faggatni arról, hogy mit is mondott neked pontosan, de fejvesztve inkább a kórházba rohantam. Tegnap is itt voltam, csak amikor behoztak azt mondták 24 h ellenőrzés alatt állsz és amúgy is folyton infúziót kötöttek rád, így esélyem nem volt bejutni hozzád. Őszintén sajnálom Yukiko. – megszorította a kezem majd elengedte és hallottam, hogy a szék megnyikordul. Pár másodperc múlva meghallottam, hogy az ajtó becsapódik. Kinyitottam a szemem. Lysander érintésének a helye még mindig perzselt. Gondolkozás nélkül kipattantam az ágyamból majd kirohantam a kórtermemből. Megpillantottam a folyosó végén, ahogy a lift gombjával babrál.

-      Lysander!- kiáltottam amilyen hangosan csak tudtam, és felszaporáztam a lépteim.

-      Kisasszony, azonnal álljon meg! – hallottam egy ápolónő aggódó hangját.

-      Lysander!. – kiáltottam még hangosabban, amire már ő is hátra fordult. Elmosolyodott azt a jelenetet látva, ahogy lefog az ápolónő.

-     Magának teljesen elment az esze? Mit jelent magának az, hogy kerülje a stresszes helyzeteket? Itt meg bemelegít a kórház folyosóján, hogy később majd lefuthassa a maratont. – megcsóválta a fejét, majd óvatosan elengedett. Kapkodtam a levegőt, nem hittem volna, hogy 600 m ennyire megterheli a szívemet, de feltettem az ujjamat Lysandernek jelezve, hogy várjon addig, amíg lenyugszom egy kicsit.

-      Te megőrültél? – kérdezte komolyan Lysander majd átkarolta a derekam és visszasegített a kórterembe. Annyira jó érzés volt ennyire közel lenni hozzá.

-      Muszáj volt veled beszélnem. – válaszoltam kicsit fulladt hangon.

-      Vagyis muszáj, lenne velem beszélned. – válaszolta apró mosollyal.

-      Igen, pontosan. – válaszoltam én is mosolyogva.

Pár perc múlva már egy meleg teát kortyolgatva amit Lysander melegített meg nekem kényelmesen ültem a kényelmetlen ágyamban, és Lysandert fürkésztem. Háttal állt nekem az ablakon nézett kifelé.

-          Nem tudtam, hogy szereted Shakespeare-t. Ügyesen szavalsz. – válaszoltam majd belekortyoltam a finom mézes teámba, kicsit meg is égettem a nyelvemet.

-          Köszönöm. – válaszolta mosolyogva, de nem fordult felém. – Kedvenc íróm. – válaszolta halkan. Mondjuk az öltözködése is kicsit hasonlít a reneszánsz kor stílusához, viktoriánus. Mondjuk nekem kifejezetten tetszett, hogy így öltözik legalább egyedi és nem másolat.

-          Lysander. – kezdtem bele halkan mire végre felém fordult majd leült az ágyam melletti székre. – Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam. – lesütöttem a szemem és a gőzölgő teámat figyeltem.

-          Te okoztál kellemetlenséget? Ne butáskodj Yukiko. Akinek elnézést kell kérnie az egyedül csakis én, vagyok. Ha nem kiabáltam volna és lett volna abban a pillanatban önuralmam, akkor minden másképp történt volna. – válaszolta csendesen.

-          Másképp. Máshol, más szituációban. – még mindig nem figyeltem rá.

-          Ezt hogy érted? – kérdezte kíváncsian majd végre az arcára fordítottam a tekintetem.

-          Úgy, hogy már pár éve észrevettem magamon, hogy valami nincs rendben velem. Először csak azt mondták, hogy a lelki dolgok miatt sugárzik ki a mellkasomba a fájdalom, de én tudtam ennél azért komolyabb dologról volt szó. Anya nem törődött sosem vele, azt mondta majd elmúlik. Először még én is hittem, hogy lelki eredetű, hiszen a nevelő apám végett még igaz is lehetett volna. De amikor 1 évvel ezelőtt beszállítottak a kórházba kiderült, hogy nem lelki eredetű, ahogyan azt a házi orvosom megállapította. – befejeztem a mondatot majd rá néztem. A teás bögre oldala már kezdte égetni a tenyerem így letettem az éjjeliszekrényem sarkához.

-          Nem tudom megérteni egynéhány orvos hozzáállását. – csóválta a fejét Lysander. Gyöngéden rám nézett majd óvatosan és határozatlanul megszorította a kezemet.

-          Yukiko tudnod kell valamit. – vártam, hogy befejezze a mondatot, de láttam rajta, hogy nem találja a szavakat. Kezdett izzadni a tenyere.

-          Mit Lysander? – kérdeztem kedvesen, hogy biztassam, végre bökje, ki mit akar mondani.

-          Én. Izé. Többet érzek, mint egy barát egy másik barát iránt. Vagyis. – itt elkezdett elvörösödni. – Nem úgy tekintek rád, mint egy barátra. Vagyis a barátom, vagy de még sem úgy vagy a barátom. – végül megigazította a pólóját, ami látszólag hirtelen összeszűkült és egy számmal kisebbé vált a nyaka körül.

-          Lysander azt ugye tudod, hogy összevissza beszélsz? – kérdeztem komoran majd elnevettem magam. Pár percre elfordult majd fojtott hangon megszólalt.

-          Yukiko én azt hiszem... – az óra kattogásán és Lysander szapora levegő vételén kívül semmi mást nem lehetett hallani. Pár perc után végre megszólalt. – Szerelmes vagyok beléd. – végül kinézett az ablakon.

-          Ezt komoly mondod? – leszegezte a fejét majd elkezdte a cipőjét figyelni.

-          Sosem hazudnék neked Yukiko.

Egy pár percre elakadt a lélegzetem majd akaratlanul is elmosolyodtam. Lysander Ainsworth szerelmes belém.

-          Nem muszáj most válaszolnod Yukiko. Most az állapotodat nem szeretném kihasználni, és semmiképp sem szeretnélek felizgatni.

-          Azt hiszem Lysander én is többet érzek irántad. De nem szeretném, ha elkapkodnánk. – tényleg ezt gondoltam. Mindenhez idő kell és én szeretném, ha megfontoltan és átgondoltan mennénk bele ebbe a kapcsolatba. Ahogy felpillantottam rá ott volt az ajkán, azaz őszinte mosoly, amelyet első nap megpillantottam, és amellyel elvarázsolt.

-          Nekem most mennem kell Yukiko. Holnap iskola és már későre is jár. De visszajövök, ígérem. – közelebb lépett majd adott egy jelentéktelennek tűnő puszit az arcomra.

-          Rendben Lysander. Vigyázz hazafele. Akkor majd találkozunk. – rá mosolyogtam. – Kikísérjelek? – kérdeztem, de inkább állítottam, hogy” kikísérlek”.

-          Dehogyis. Maradj itt és pihenj. A végén még ide kötöznek az ágyhoz az ápolónők. – nevetett egyet majd kisietett a szobából. Az illata még fél óráig ott lengedezett a szobában.  A nap már régen lekúszott az égbolt alá és mindent narancssárgába burkolt, gyönyörű panoráma nyílt az ablakomból a városra illetve a tengerpartra. Késő estig ott ültem az ablakom mellett majd csodálkoztam a város esti fényében. Hihetetlen, hogy végül Lysanderrel minden ilyen jóra fordult. Komoly szavakat mondtam neki akkor este, de haragjában az ember sajnos nem tudja, mit beszél, vagyis legalábbis én nem. Először nem akartam utána futni, de nem akartam ez által végleg elveszíteni és már nem is gyűlölöm, valójában sosem tudnám gyűlölni. Ki akarok minden pillanatot élvezni amit Lysanderrel tölthetek, később valószínűleg úgy is megbánnám, hogy korábban ezt nem tettem meg. Azt hiszem könnyű volt döntenem, hiszen a szívemre hallgattam most az egyszer. Még pár percig nézegettem a várost majd 11 óra fele elnyomott az álom. Akkor este Lysanderrel álmodtam, és most az egyszer boldogok voltunk. „

8 óra fele kelhettem, mert hangos ajtócsapódásra lettem figyelmes. Egy ápolónő jött be nagy robajjal és kinyitotta az ablakot. De még halványan éreztem Lysander parfümjének az illatát és ez hatalmas mosolyt csalt az arcomra.

- Mosson, fogat kisasszony nem sokára jön Dr. Osho. – az osztályorvosom. Gondolom vizit lesz, amit utáltam. Igaza lett alig 5 percen belül, amikorra is éppen, hogy végeztem a fogmosással belépett Dr. Osho.

- Hogy érzi magát? Jobban van? – kérdezte és rám villantotta tökéletes, hófehér fogsorát.

- Már jobban köszönöm.

- Ennek örülök. Most pár rutin vizsgálatot elvégzek és dél körül értesíteni fogom, hogy bent kell- e még maradnia megfigyelésen vagy már haza mehet. – mosolygott.

Elvégezte a szokásos vizsgálatokat. Megmérte a vérnyomásom, a pupillámat is ellenőrizte. Pár szót váltott az ápolónővel majd mosolyogva felém fordult.

-          Én úgy hallom, hogy a szíve már jobban van. Bár, elrendeltem Önnek egy EKG vizsgálatot 8 óra felé. Ha ott minden rendben, akkor nagy esélye van arra, hogy már ma hazamehessen. – végül még megmérte a hőmérsékletemet is. Lejegyzett valamit a papírlapra majd, mint aki jól végezte dolgát kisétált a kórteremből. Végre egyedül maradtam. Mivel volt bent a szobámban egy egyszerű kis tévé, gondoltam bekapcsolom és hallgatok egy kis zenét, hogy még vagy fél óráig lefoglaljam magam. Alig kapcsoltam be megint kinyílt a kórtermem ajtaja és belépett rajta egy ápolónő.

-          Készen áll? – kérdezte hatalmas mosollyal.

-          De hát mire? – kérdeztem én is vissza. Döbbent arcom láttán még jobban elnevette magát.

-          Viszem EKG vizsgálatra. Azt mondta Dr. Osho, hogy legyen ön az első. – majd nem megvárva a válaszom kinyomta a tévét és megállt az ágyam mellett. Sóhajtottam végül felvettem a papucsom és a köntösöm majd kivánszorogtam az ajtón. Megálltunk a lift előtt pár percnyi várakozás után pedig beszálltunk. Két emelettel feljebb mentünk majd leültem egy piros műanyag székre a folyosón. Én ültem csak ott egyedül az EKG-s ajtó előtt, sőt az egész osztályon engem leszámítva még 2 köntösös nénike vánszorgott a kórtermük felé. Az ápolónő intett majd végül besétáltam az ajtón. 8 órakor már a szobámban ücsörögtem és valami idióta rajzfilmet néztem a tévében, mivel csak ez az egy csatorna ment rajta. Valószínűleg el is aludtam, közben, mert amikor felébredtem már a tévé nem szólt, és ki is volt kapcsolva. Megint nyitódott az ajtó. Nagyon elgondolkoztam azon, hogy leveszem azt a rohadt ajtót az ajtófélfáról, mert nagyon idegesített már, hogy egyfolytában megnyikordul illetve, hogy ki-be járkálgatnak rajta az ápolónők engem nem hagyva pihenni.

-          Ó, fent van. Fél órával ezelőtt is benéztem, de még akkor aludt és nem akartam felébreszteni. A doktor úr megkapta az EKG eredményeket és jónak találta őket. Mivel neki el kellett menni egy sürgős ok miatt azzal bízott meg engem, hogy szóljak magának amint felébredt. Tehát ha haza tud telefonálni, akkor, hazamehet, meg persze a nélkül is, ha nem. – Elmosolyodott majd kiment, de visszafordult mintha elfelejtett volna valamit közölni. – Ha felöltözött és elpakolta a holmiját kérem, jöjjön a portára. Kiadjuk a zárójelentését. – majd végleg elhagyta a kórtermemet. Mivel nem volt sok cuccom, éppen belefért abba a táskába, ami az éjjeliszekrényembe volt belegyömöszölve. Elpakoltam a fogkefém és a fogkrémem, majd amint elkészültem elhagytam a kórtermem. Furcsa volt, vicces módon kezdtem megszokni ezt a légkört. Amint megpillantott az előbbi ápolónőt az csak mosolygott rám. Kezdtem aggódni, hogy én nézhetek ki ennyire rémesen, hogy folyton nevet, vagy csak valami oknál fogva jó kedve van?! Átnyújtotta a zárójelentésem, majd egy receptet is mellékelt hozzá.

-          A káliumhoz különösebb recept nem kell. Lemegy a közeli közértbe és vesz 1 kg banánt, szőlőt, esetleg sonka-szalámit, a legjobb mégis a dió. Jó Egészséget! – megajándékozott még egy hatalmas mosollyal, végül elindultam. Kifelé menet felhívtam Hasumit, hogy értem tudna e jönni, de azt válaszolta, hogy nem tud, mert dolgozik. Arminnak ma tudom, hogy edzése van. Fél egy. Remegő ujjakkal betárcsáztam Lysander számát.

-          Halló!. – beleszólt fáradt hangon. És mi van, ha a tegnapi dolgot csak álmodtam? Kérdeztem magamtól, majd bepánikoztam. Nagy levegőt vettem, és kockáztattam.

-          Szia Lysander. Én vagyok az Yukiko. Megkaptam a zárójelentésem és most itt állok a kórház előtt. Nem tudnál valahogyan értem jönni? – kérdeztem és kicsit szégyelltem magam, hogy ilyesmit kérek tőle.

-          15 perc és ott vagyok. – kicsit boldogabb lett a hangja. Hál’ Istennek, megkönnyebbültem, mert így legalább megbizonyosodtam arról, hogy nem vagyok szenilis. Viszont, izgultam is, mert tudtam innentől hatalmas változás fog bekövetkezni az életemben.  

-          De nem gond? – közben letéptem egy szál gyönyörű narancssárga körömvirágot az egyik bokorból és elkezdtem kislányosan tépkedni a szirmait, „szeret-, nem szeret” –et játszva velük.

-          Persze, hogy nem. Maradj a kórház előtt, nem sokára én is ott leszek. Esetleg nem vagy éhes, ne vegyek valami rágcsálni valót? – kérdezte lágyabb hangon.

-          Nem, de ha megtennéd, hozhatnál egy kis almalevet. Ha lehet, akkor 100%-osat. Nagyon Köszönöm Lysander. Akkor itt várlak. Szia. – Végül letettem. Nem akarok a terhére lenni, de egyedül pedig nem akartam hazamenni. Meg amúgy se tudom, merre kellene elindulnom a városnak ezen a részén még nem is jártam. Ahogy Lysander megígérte pár percen belül meg is érkezett, egy almalevet szorongatva. Amikor meglátott hatalmas mosollyal köszöntött majd szorosan átölelt. Sosem voltam még ennyire boldog. Magamba szívtam bódító illatát, nem tudtam betelni vele. Tudom, hogy Lysander Ainsworth az, akit a szívem szeret, akiért a lelkem rajong, és akibe titkon, örökön halálosan szerelmes vagyok...